A 90-es évek neo-soul mozgalmának csúcspontja, egyben a feketék innovációjának keveréke.
Voodoo
D'Angelo
57
Amikor D'Angelo a századfordulón kiadta mesterművét, a Voodoot (öt évvel debütáló lemeze, a Brown Sugar után), azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy elkerülte a rettegett visszaesést, amit egy második lemez hozhat. Ehelyett egy olyan zenésszé vált, aki legalább annyira tartja fontosnak a régmúlt értékeit, mint saját művészi ösztöneinek követését. Akkoriban a neo-soul mozgalom az 1990-es évek hiphop és R&B-jének magamutogató alternatívája, a Voodoo pedig ennek csúcspontja volt. A lemez a fekete innovációk keveréke – blues, jazz, soul, funk, sőt még gospel is –, az emberiség teljes spektrumát felöleli: a kétségbeeséstől az extázisig.
Az albumon található groove-ok olyan mélyek, hogy beszippantanak, még akkor is – sőt különösen akkor! – amikor már a hatodik percet is átlépik. Vegyük például a legismertebb dalt, az Untitled (How Does It Feel)-t, és annak megfontolt tempóját, amely maga a csábítás, vagy Roberta Flack Feel Like Makin' Love című számának feldolgozását. Mindkét szám összetett élményt nyújt, hiszen a hangszerek legalább annyit vetnek a latba, mint D'Angelo megbabonázó falzettója. Ha a Brown Sugar egy kontrollált tűz volt, akkor a Voodoo az elszabadult lángok kísérletező vihara, amely a lazább improvizációkat egy jól képzett zseni precizitásával egyensúlyozza.
„Van a produkcióban, a hangszerelésben, a játékban valami könnyedség. Nem érzel semmit erőltetettnek vagy túlzottnak. Van benne valami egyszerű kecsesség, amit imádok.”
Sara Bareilles