Zene, amellyel együtt sírunk és nevetünk, és mindez egyetlen albumon.
The Queen Is Dead
The Smiths
66
Morrissey már korábban is a popzene Oscar Wilde-jának címére aspirált, de a The Smiths harmadik albumán már akként is szólalt meg. Az az egyedülálló kémia, amely az örökösen melankolikus énekhang és Johnny Marr csengő gitárakkordjai között létrejött, az indie rock sokszor utánzott, de meg nem ismételhető formulája lett. Dalok a szomorúságról, amelyeket valahogy nagyon jó hallgatni.
A The Queen Is Dead marad továbbra is a banda legdrámaibb – vagy leginkább melodramatikus – albuma, amely a sztárságtól kezdve (Frankly, Mr. Shankly) a cölibátusig (Never Had No One Ever) mindennel foglalkozik, ami Morrissey-t foglalkoztatja, felvonultatva a határtalan önsajnálat megszokott arzenálját is (Bigmouth Strikes Again, The Boy With the Thorn in His Side). Még azt is állítja, hogy: „tudja, hogy érezte magát Jeanne d’Arc”!
Ez az önparódiába hajló megközelítés legjobban a végtelenül romantikus, izgalmasan bizsergető There Is a Light That Never Goes Outban működik a legjobban, ahol Morrissey azt turbékolja: „Ha egy emeletes busz belénk rohan, melletted meghalni oly mennyei”. Sosem volt még ilyen nyíltan vallomásos és kibeszélős, ilyen valódian őszinte, ugyanakkor pimasz zenekar.
„Akár hiszed, akár nem, a The Smiths összekötötte a lánybandákat az elektróval.”
Johnny Marr
The Smiths