A bristoli együttes debütáló albumával jött létre a trip-hop lágy, ugyanakkor zavarba ejtő hangzása.
Dummy
Portishead
67
Nem sok olyan egyedi és tökéletesen kidolgozott debütáló albummal találkozni, mint a Portishead 1994-es Dummy alkotása; egy lassú tempójú alapköve annak a kísérteties hangzásnak, amely aztán trip-hop néven vált ismertté. A lemez egy 70-es évekbeli brit sorozat után kapta nevét, amely egy siket nőről szól, aki prostituált lesz. Tele bakelitkarcokkal, remegő dobokkal és tört gitár hangokkal. Ezt koronázza meg Beth Gibbons kristálytiszta falzett éneke, amellyel többek között a „feketeség, a sötétség, örökké” témáját érinti (Wandering Star).
„Elég erősnek kellett lennünk az azzal kapcsolatos ötleteinkkel, hogy mit szeretnénk és mit nem szeretnénk csinálni.”
Geoff Barrow
Portishead
Az olyan kiemelkedő számok, mint a Sour Times vagy a Glory Box, egy vonósokkal és kristálytiszta dob groove-okkal teli, filmzenére emlékeztető transzba ringatják a hallgatót, amelyet Gibbons bársonyos éneke kísér. A hangzás egyre elterjedtebb lett az olyan kortársak körében, mint a Morcheeba, a Mono, vagy a Sneaker Pimps, sőt sokan a Dummyt tévesen még nyugtató zeneként is aposztrofálták. De senkit ne tévesszen meg: melegséget árasztó dallamaival a lemez ugyanannyira képes zavarba ejteni a hallgatót, mint megnyugtatni. A Dummy az éjszaka kedvelőinek szól – mindig és mindenkor.