A popkultúra nagy eseménye, amit tombolás és ártatlanság övez.
Nevermind
Nirvana
9
Még most, évekkel azután, hogy először átérezted az élét, a Smells Like Teen Spirit még mindig nagyon veszélyesnek hangzik – túl hangos, túl csúnya, túl dühös – a mainstream számára. És mégis, a Nevermind üdvlövése nem csupán a seattle-i trió áttörését fémjelezte, de úgy felforgatta a popkultúrát, mint azóta sem tudta semmi más. A punkból pop lett, a grunge-ból globális anyanyelv, a zeneipar falaiból kőtörmelék, az énekes Kurt Cobainből pedig egy katarzisra vágyó generáció kelletlen hangja – látszólag egyik napról a másikra. De ami különlegessé teszi a Nirvana második albumát, az nem a düh, hanem az ártatlanság. Mert bármennyire is kísérteties és maró tud lenni, azt sosem a melódiák, az elmés dalalkotás vagy az emberiesség kárára teszi.
A régi nagyok persze ekkoriban sem tétlenkedtek: a Metallica Black Albumának és a Guns N' Roses kétrészes Use Your Illusionjének kiadását is csak pár hét választotta el a Nevermindtól. És bár a Nevermind nagyjából olyan jól teljesített, mint az előbb említett albumok – 1992-ben egy rövid időre még Michael Jackson Dangerous albumát is kimozdította az Amerikában legtöbbet eladott album pozíciójából – a Nirvana hatása bőven tovább terjedt a pénzügyi sikereknél, olyan előretekintő előadók sorának utat nyitva, mint a Radiohead vagy Billie Eilish. Rockistenek helyett hétköznapi (és nagyon is érző) halandókként prezentálták magukat. A bőrnacis címlapsztár alternatívájaként a büszke feministát ajánlották, aki addig üvölt, amíg el nem megy a hangja (Territorial Pissings). Az ütősen fénylő ballada helyett valami nyers és törékeny (Polly, Something in the Way) volt, amit hoztak.
A Nirvana dühe nemcsak a dalszövegekből jött át, hanem a kivitelezésből is. Cobain bölcsessége és haragja nem érhette volna el azt a világot megrengető hatást, ha nem lett volna az a dallamosság, ami által kicsit könnyebb befogadni a bölcsességet és a dühöt is.
