Egy merészen kísérleti, politikailag túlfűtött duplaalbum, amely túlnőtt a punkon.
London Calling
The Clash
35
Ugyan a The Clash első két albuma csodálatos volt, a punknak egy olyan mivoltát képviselték, ami 1979-re már kissé korlátoltnak, sőt, már-már avasnak hatott. Egy ideiglenes próbateremben, amelyet egy autójavító műhely mellett alakítottak ki, a srácok elkezdtek látszólag a komfortzónájukon kívül eső dalok feldolgozásain dolgozni olyan stílusokban, mint a reggae, a soul, a rockabilly, vagy a kocsmarock. Ezzel a London Calling nemcsak kísérletezésre váltotta a röghözkötöttséget, de a lemezzel a The Clash túlnőtte magát a punkot is.
Ami akkoriban és mind a mai napig lenyűgöző a London Callingban nem pusztán az, hogy mennyi területet érint, hanem hogy milyen magától értetődően teszi azt. Kemények (Death or Glory, Hateful), lágyak (Revolution Rock, Lover’s Rock), egyszerre szólnak a nép szenvedéseiről (Clampdown), és személyes kapcsolataikról (Mick Jones Train in Vainje), valamint meghaladják a régi közhelyet, miszerint belső megéléseink mindig a külső valóságunk lenyomatai. Ami egykoron helyi probléma volt – fehér, angol szegény gyerekek, akik egyre csökkenő kilátásokkal néznek szembe a jövővel – nemzetközivé vált, megszólította az általános munkásosztályt, és létrehozta ezzel a közemberek balladáit.