Zajos, konfrontatív őszinteség, ami mai napig forradalminak hat.
The Velvet Underground & Nico
The Velvet Underground & Nico
60
Amikor 1967 elején kijött a The Velvet Underground & Nico, egy olyan kontinuum részévé vált, melyet a beat poetry, a pop art és a francia újhullámos filmkészítés szőttek át – mozgalmak, amik hadat üzentek a szakértelemről szóló mítoszoknak és azok kezébe helyezték a művészetet, akik alkotni vágytak. Néhol zajos és konfrontatív (European Son, The Black Angel's Death Song), máskor kedves (I'll Be Your Mirror). Olyankor sem nehéz érteni a lényegét, mikor a téma sötétté válik (Heroin, I'm Waiting for the Man).
Brian Eno híressé vált mondása szerint, bár nem adtak el sokat az albumból, mindenki, aki vett egyet, bandát alapított. Természetesen az együttes zenéjének hatásáról beszélt. De beszélhetett volna arról a hozzáállásról is, amivel készítették azt: Lou Reed és társasága nem tűntek éppen átlagos embereknek, de profiknak sem. És mikor az amerikai ellenkultúra a pszichedélia, a Summer of Love és a világról való, bizonytalan álmodozás felé fordult, ők egy olyan őszinteséget ragadtak meg, ami mai napig forradalminak hat.