Donald Fagen és Walter Becker tragikus romanticizmussal teli mesterműve.
Aja
Steely Dan
73
Donald Fagen és Walter Becker zenealkotáshoz való hozzáállása alaposan megváltozott: már nem ugyanaz a néhány ember működött közre az összes dalon elejétől a végéig, hanem számos zenészt kipróbáltak egy-egy részre, míg végül megtalálták a tökéletes kombinációt – és ez igaz volt minden számra. A folyamat nemcsak kifinomult volt, de a Steely Dan egy albuma sem hangzott olyan őszintének, mint az Aja. Elég csak megemlíteni a Josie R&B-jét, a Black Cow vibrálását vagy a tényt, hogy a Peg igazi dance-nek érződött, nem csupán arról értekező disszertációnak.
„A Steely Dan az a banda, hogy mikor szeretsz egy számot, de nem tudod, hogy ki csinálta, rájössz, hogy ők voltak.”
Mayer Hawthorne
A 70-es évekbeli, kaliforniai pop ködös partjainak ölelésében Fagen és Becker általában R&B-n és jazzen felnőtt, tudálékos, new yorki hipszterekként tűntek fel a színen. Az Aja megjelenése volt az első alkalom, hogy identitásuk tisztán ragyogott fel zenéjükből. És bár van néhány erős második, egy karakter sem tudja olyan jól megragadni a Steely Dan tragikus romanticizmusát, mint a Deacon Blues külvárosi figurája, aki arról fantáziál, milyen lenne szaxofonosnak lenni – majd leissza magát és meghal egy autóbalesetben. Igen, egy igazi különc. De legalább hitt valamiben.