A punk főpapnőjének debütálása jól vegyítette a tradicionalizmust a radikalizmussal.
Horses
Patti Smith
83
Bizonyos értelemben Patti Smith tradicionalista volt, aki Bob Dylanből, Mick Jaggerből és a 60-as évek popjából inspirálódott. Más szemszögből nézve radikális volt – az elszántság, az intenzitás, ahogy a New York-i belváros feltörekvő, csiszolatlan művészi és punk szcénáját ellátta költészettel és jazzel, felidézve Rimbaud és Kerouac szellemiségét. 1975-ös debütálása (a The Velvet Underground John Cale-jének producerkedése mellett) lefedte mindezt és még többet.
A Horses varázslata abban rejlik, hogy miközben hangzása mélyen beágyazódott a rock történelmébe, mégis úgy közvetíti a zenét, mintha senki nem hallotta volna korábban. Mikor az énekes a Them zenekar Gloria című számának adaptációját a Jesus died for somebody's sins, but not mine sorral nyitja, emlékeztet rá, hogy a rock a renegátok zenéje. A Land apokaliptikus látomásai azért nyitnak utat a 60-as évekbeli Land of 1000 Dancesnek, mert a testükön keresztül magukat kifejezni próbáló tinédzserek eszméje a maga módján szentséges. A Birdlandet pedig azért zárja Smith a doo-wop éneklésével, mert a szavak olykor túl kevesek.
„Egyszerűen az a hosszú formátum, a kimondott szavak platformja, az, ahogy élőben játszott a bandával. Ilyen szempontból egészen a határok elmosásáig terjedt innovativitása.”
Liz Phair